„Pusztinai hegy tetején…”

 

 

Jóemlékezetű Kaszáp István emlékének!

 

A Tázló mellett fekvő Pusztina Moldva legfiatalabb magyar települései közé tartozik. A madéfalvi vérengzést követően, sőt valószínűleg valamivel később, a XVIII. század legutolsó évtizedeiben keletkezett, ennek ellenére a falu megtelepedésének körülményeit csak a szájhagyomány tartja számon. Eszerint az Erdélyből, közelebbről Csíkból érkező menekültek először a közeli román faluban, Blegyesten dolgoztak, mégpedig cséplést vállaltak. Később ezek a cséplők jöttek a mai Pusztina helyére, amikor azt egy magyar ember, bizonyos Nemes nevezetű kibérelte. Az elsőként érkezettek puszta helyet találtak itt, innen kapta volna a falu a Pusztina nevet.

         A szájhagyomány szerint az első telepesek nem a jelenlegi falu helyén, hanem attól északkeletre, a Pojána nevű részen vertek tanyát, s ott egy kis falut hoztak létre, amit még a XX. század elején is laktak. De mert templomuk nem volt, idővel ők is beköltöztek Pusztinába.

          Kaszáp István, aki 1902-ben született, a következőképpen mesélte el Pusztina keletkezésének a szájhagyományban élő történetét: „Jártak ide bé Csíkból csépëlni, s tőlük születëtt Pusztina. Jártak ide, s mikor Madéfalván mëglőtték a székëlyëkët, ide mënëkülltek akik elbujdostak, met má üsmerőssek vótak. S ide béjött ëgy dzsënërál, Nemës nevezetű. Tátám mesézte, én eszt a dzsënërált nem értëm. S ittëgyën kibérëlt ëgy birtokot malmostul, kurtéstól (curte = udvarház, rom.), mindënëstül. S a magyarok Blëgyëstben, amikor mëghallották, hogy kerëkëdëtt ëgy magyar bojér, harmincan vótak azok a cséplők, kijöttek ide a bojérhoz, s mëgszálltak ide fënn a Fenekben, s a Lacierdeiben. Merthogy Lacik vótak az előbbcöri pusztinai lakosok, asztánd a Becék, asztán az Erőssök, s errefelé a Pálok, Barták. S amikor jöttek ki Blëgyëstből, az erdőn kaptak ëty harangot. Ezt a harangot a törököktől dukták vót el, met mikor béjöttek ide a törökök, a harangokat gyütötték ëssze, álgyút öntöttek belőle, met az ëtyféle réz vót. De hogy azt kik dukták el, ma sem tuggya senki. Hanem azok a zëmbërëk mëkkapták s ēhoszták ide Pusztinába. Kicsi harang vót.”

          Ez a Blegyest (Blăgeşti) ma Pusztinától északkeletre, már a Beszterce völgyében található, magyar lakossággal szerepel Zöld Péter 1781-ben, Batthyány Ignác      erdélyi püspöknek küldött jelentésében,[1] Pusztináról azonban itt még nincs szó. Blegyest magyarságával más forrásban nem találkozunk, valószínű tehát, hogy lakossága hamarosan átköltözött Pusztinába – esetleg megalapította azt. Nemes generálisról, az első pusztinai „bojérról” egyebet nem tudunk. A szájhagyomány egyébként azt is emlegeti, hogy az első telepes neve Pusztina György lett volna, aki még Csíkból jött volt be Moldvába.

          A falu első írásos említése 1792-ből való, a bécsi állami levéltárban őrzött térképen szerepel, 62 családdal.[2] A XVIII. század végén Moldvába érkezett menekült magyarok már nem kaptak olyan szabadparaszti kiváltságokat, mint a korábban jöttek. A pusztinaiak nem lettek rezesek, vagyis részesek. Pusztina környékén rezes falu volt Baszest (Băseşti), Grigorén (Grigoreni), Eszkorcén (Scorţeni), de ezek lakossága Pusztina keletkezésekor többségében már valószínűleg román volt. A körülbelül Pusztinával egyidőben települt Lészped (Lespezi), Frumósza (Frumoasa) és a szomszédos Kömpény (Cîmpeni) elrománosodott lakossága nem volt rezes. Amint Kaszáp István mondta: „klëkások vótak (clăcaş = robotos, úrbéres, rom.), aszt monták nekik klëkás, olául, magyarul nem tudom. Szëgények vótak. A lekkicsibb fődünk nekünk vót ittëgyën.

          Hogy mi lett később a Pusztinát alapító Nemessel, arról nem szól a hagyomány. Jerney az 1840-es években megállapítja, hogy a falu „a székelység felfegyverzésével egykorú, mikor a fegyver elől menekülni akarók maguknak moldvai határok közt választának sokkal több teherrel járó életet a katonáénál, és a puszta helyről, melyen megtelepedtek, az első megszállók így nevezék.” Ugyanitt megemlíti, hogy „földbirtoka magyar eredetű magtalanoktól volt véghagyományban a varatiki kalugernők zárdájának adományozva, később cserében vevé által az agapiai. A hagyományozó oklevelekben a mostani pusztinaiak előtt számtalanszor felolvastattak a két magtalan testvér, Andriska és Mariska neveik, kik a szomszédos szkorczényi, vallomások szerint szintén magyar eredetű rezesek közül valónak, alkalmasint a hagyományzat előtt már eloláhosodva; különben hagyomány alig történhetett volna.”3

          Mindez egybevág azzal, hogy a falu öregjeinek emlékezete szerint 1864 előtt „valami görög barátok” birtokában volt a falu, Frumószán fëjjel nyóc kilométerre vót, úgy monták monësztírija Tazlau.” A jobbágyfelszabadítást követően pedig elsősorban az eszkorcéni bojártól béreltek földet, annak napszámoskodtak a pusztinaiak.

          Él a faluban olyan emlékezet, hogy érkeztek telepesek Erdélyből Pusztinába 1816 körül is, ami összefügghet az akkori nagy erdélyi éhínséggel. Egyik ismerősöm szerint anyója (nagyanyja) elmondta neki, hogy fiatal korában, vagyis az 1870-es években, „ők még szöktek át Magyarfődre a grányicon, s látogatták az ottmaradottakat.” Ebben az időben a falu emlékezete szerint 10-15 család a Pojána nevezetű részen lakott, ami ÉK felé, távolabb volt s erdő választotta el a falutól. Az 1960-as években az idősebbek közül többen emlékeztek az ottani házakra. Templomuk nem volt, Pusztinába jártak misére, aztán a XIX-XX. század fordulóján beköltöztek a faluba, csak nyaranta laktak ott, mert messze volt a földjük. Az öregek szerint a Dobos nevű családok jöttek onnan.

          Az iskola régi adatai azt mutatják, hogy a XIX. században magyarul írták a pusztinai családok nevét: Bordás, Kis, László, Potoczky, Veres. Ezeket azóta elrománosították: a Bordásból Szapataru lett, a Lászlóból Laslau, a Veresből Roşu, a Becét4 nem tudták lefordítani, de románosan írják: Beţa.

         

Pusztinában az első templom 1830 előtt épült, parókia is ez időtől van a faluban. A templomot fából építették és Szent István magyar király tiszteletére szentelték. Akkor kereken száz, székely eredetű magyar családban 500 lélek lakta Pusztinát, 23 fiókegyházában pedig összesen 3400 lelket számoltak5.

Gegő Elek az 1838-as esztendőből tudósít Pusztináról. Akkoriban 700 lélek lakta, Papja Pach Amade, és változatlanul igen sok filia tartozott hozzá. Gegő Elek azt írja, hogy Pusztina „Bákó felőli részét lakják az oláhok…”6, ami nyilvánvalóan tévedés, de hát tudjuk, hogy Gegő elsősorban másodkézből szerezte az információt. Pusztina lakossága mindig is tiszta magyar volt, amint azt Jerney is tapasztalhatta 1844-i útja alkalmával. „[Pusztina] fekszik a nagy Tázló igen szép folyam mellett… Magyarai az oláhokkali szomszédság viszonyainak ellenére is tiszta székely–csíkiásan akárkivel és örömest beszélnek magyarul. Szorgalmas földművelők. Egyetlen, zsidóból keresztelt oláh lakja a falut, ennek is felesége pusztinai asszony.”7

          Amikor Jerney 1844-ben megfordult Pusztinában, a lelkész Funták Kozma „magyarhoni ferences szerzetes” volt, a falu lélekszámát ötszázra tette. A népesség később sem növekedett, inkább csökkent, 1851-ben 452, 1857-ben pedig 482 fő volt. Plébániájának hivatalos nyelve a korabeli sematizmusok a XIX. században magyar volt.

          A lélekszám stagnálása valószínűleg összefüggött jobbágy voltukkal, és a föld szűkösségével. A görög papok és a román hivatalnokok kíméletlenségének emléke ma is él a falu emlékezetben. „Erőst csúful bántak a néppel akkor. A macskát belényuvasztották a këldárba (căldare = vödör, rom.), s odatették, hogy igyék belőle, ha nem fizëtte az adót. A fejüköt mëgmosták a ganyélébe.”

          Moldvában Cuza fejedelem idejében, 1864-ben következett be a jobbágyfelszabadítás, akkor földesítették meg a pusztinaiakat is. A telkes jobbágyok, az ökrösgazdák több földet kaptak, a szegényebbek kevesebbet. A népi emlékezet talán egy kicsit túl is becsüli 1864 jelentőségét, de kétségtelen, hogy Pusztinán, a jobbágyfaluban jelentős változásokat eredményezett. „1864-ig, ahol főszted a málét, az sem vót a tiéd. A bojér főggyét dógoszták, jobbágyok vótak, rabok. Akkor asztán mindënkinek attak három-öt fácsát (falce = régi moldvai földmérték). De nem atták ëgyféleképpen. Akinek nem volt marhája, s a két karjával dógozott a bojér mósiján (moşie = birtok, jószág, rom.), annak attak kicsikébbet. Akinek vót két ökre, annak attak kétökörrészt, s akinek vót négy ökre, annak négyökörrészt. Hatökörrésze Pusztinában csak Gyurka Antinak, Gyurka Győrnek, Szabó Jánosnak s Demeter Győrnek vót. A hatökrös kapott hat fácsát. Apóm három fácsát kapott vót, etetőt (legelő) húsz prezsinát (prăjină = rúd, rom.), szénafüvet ëgy fácsát –  az annyi mint ëgy tisztás főd –, s még a mezőben is kapott ëgy darabot, s úgy lett ki a három fácsa”. Mindezt az 1902-ben született Kaszáp Istvántól tudjuk. Ugyancsak ő mondta el: az 1864-es földosztáskor arra is figyelemmel voltak, hol milyen minőségű a föld. „A mezőt az állam fölosztotta mezeji fődnek, itt a hegyekët fölosztotta vót zabfődnek, itt a falu mellett a nyomásokat legëlőnek, itt a falu mellett nem adott csak ëgy-ëgy tízprezsinát…tizenëgyet. A Hëgyfarkán – úgy híttuk mi –, amék gyënge termésű főd vót, ott mindënnek attak hét prezsinát. Mëgszámították, hogy ëgynek jót ës attak, rosszat ës. Például ëgy embërnek a Hëgyfarkán vót hét prezsinája, s a Nyomáson, itt a falu mellett tizënnégy, a Kendërësbe vót öt. Így a Hëgyën a rosszabb harminc, s a Mezőn a jóba hatvan. Ezëk a kétökrösek vótak.

          1864-ben összesen mintegy nyolcvan gazda kapott földet Pusztinában, vagyis csaknem mindenki, hiszen a lakosság száma nem haladta meg az ötszázat. A visszaemlékezések szerint körülbelül a határ egynegyede lett az embereké, a többi a bojár tulajdonában maradt.

         

A XIX. század harmincas éveiben itt szolgált az egri szemináriumból kikerült Petrás Incze János, később Klézse legendás hírű papja. A század második feléből három pusztinai papról van tudomásunk. Az 1850-es években Futak Kozma magyar ferences pap szolgált itt, őt 1854-ben egy Schnobal nevű „tót” követte, 1868-ban pedig egy Philippo Corridoni nevű „fiatal, tüzes olasz minorita” – írja róla Kovács Ferenc, ki „papi kötelmeit magyarul végzi, mi miatt híveinél nagy becsben áll.”8 Érdekes, hogy Kovács útitársának, a „tüzes olasz” pappal ugyanekkor találkozott Imets Fülöp Jákónak mennyire más róla a véleménye: „Beszél egy keveset magyarul, amennyi eddig magyar híveitől ráragadt, de magát bővebben képezni nem akarja (…) kitűnt, hogy a legvérmesebb és türelmetlenebb olasz pap áll előttünk, kire Mazzini és Garibaldi valószínűleg büszkébbek lehetnének, mint a misszio és azon komoly ügy, mely rá van bízva.”9 Imets naplója szerint a falu kántora az 1860-as években Bencze – valószínűleg Becze – József volt. Pusztina filiáinak száma akkor 14, valamennyinek volt kápolnája. Kántoraik kivétel nélkül magyarok, „nagyobbrészt kivetődött székelyek”. A XIX. század végére Pusztina lakossága 762 főre növekedett10. Románia Nagy Földrajzi Szótára egyébként szó szerint a következő mesét örökítette meg Pusztina keletkezéséről: „Ezt a tanyát azok a magyarok alapították, akik foglyul estek Stefán csel Mare és Matej Korvin egyik ütközetében. A lakosság egy része szász (german).”11 Ez utóbbi adat valószínűleg olyan református, vagy talán unitárius székelyekre vonatkozik, akik a madéfalvi mészárlásból menekültekkel jöhettek; a protestánsokat Moldvában a románok ugyanis gyakran tekintették szásznak.

 

Az I. világháború – vagy amiként a csángók mondják: az első verekedés – után ismét kiosztottak egy kevés földet a pusztinaiak között, mégpedig meglehetősen zavaros körülmények között. Azoknak, akik részt vettek a háborúban, ígértek ugyan földet, de az eszkorcéni román bojár – akinek birtokában volt a pusztinai földek túlnyomó része, nem szívesen adott volna földet a magyaroknak, ezért nem itt, hanem a Foksány környéki román vidéken kaptak földet. Ezt aztán volt aki, elfogadta, volt aki nem, más lehetőség nem kínálkozott. A pusztinai Kaszáp István a következőképpen számolt be az akkor történtekről: „A zëső verekedéskor örökké azzal bisztatták a világot, hogy harcojjatok, s ha a háborút mëgnyerjük, akkor fődet kaptok. S mikor azok hazatértek a verëkedésből, nem attak nekik sëmmit. Még máshol attak, de ez a bojár, Petru Miszil, ez mérnök volt, Resicán volt gyárigazgató, nagy embër vót no, s nem adott. Akkor a pusztinajiak bémëntek Bákóba a prëfëkthëz, s kérték a fődet. Në mit igértek, s në, mindënütt kaptak ëgyebütt…, s akkor a prëfëkt aszonta nékik: itt nincs, én nektëk nem tudok hozni a tenyeremben fődet. Mënnyetëk, s ahol van, ott adunk. S akkor fëlkerekëdëtt vaj húsz gazda Pusztinából huszonkettőbe, s lemëntek Foksény mellé Garaofába, s ma ës ott vannak, de elidegënyettëk. Aztán huszonnégybe – huszonötbe attak vót vajegy huszonhat gazdának ëgy-ëgy féhëktárt. A Lótokná, a Bonyhába, de a Bonyhába nem jöttek ki, csak a Feketelábakon bejjül. S tuggya-e kiket tëttek oda? Akik a legzajosabbak vótak, hogy bédugják a szájikat. Azétt attak ëgy-ëgy féhëktárt a bojér főggyiből!” Tehát a pusztinai magyar gazdák egytizede kapott az 1920-as években földet, mivel a gazdák száma ekkor hozzávetőlegesen 260 volt.

         

A falu lakossága az 1930. évi népszámláláskor12 1177 fő volt, ebből római katolikus 1153 lélek (98 %). Magyar anyanyelvűként 1146 főt (97 %) tartottak nyilván, s a román népszámlálási statisztika különös logikája szerint egyetlen magyar „fajú” (vagyis nemzetiségű) ember sem élt a gyakorlatilag színmagyar Pusztinában. A falu papja, pontosabban helyettes plébánosa 1932-ben, Domokos Pál Péter ottjártakor, a bákói kerület dékánja Iosif Tălmăcel volt, aki „a magyarok és a magyar szó iránt gyűlölettel viseltetik”13. A kántor a már akkor is idős, 1884-ben született Bartis József volt, akinek vezetésével a templom szentjének búcsúján még elfújták az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga…” kezdetű éneket. Később ő lett az idős pusztinaiak az által később is szeretettel emlegetett „véngyák” (diák = kántor), aki az 1950-es évekig, a régi templom elbontásáig szolgálta a pusztinai magyar közösséget.

          Az I. világháborút követő évtizedekben jelentősen növekedett a falu lakossága. 1932-ben már mintegy 300 a családok száma, 1948-ben pedig 332 házról tudunk. A földterület azonban nem nőtt, a körülbelül 1500 hektáros pusztinai határnak csak mintegy harmada volt az emberek kezén. A lakosság nagy része, még a valamelyes földdel rendelkezők is a bojér birtokán találtak maguknak megélhetést. A már többször idézett Kaszáp István így jellemezte a helyzetet: „Módos gazdák kevesen voltak a faluban. Ezért a szomszédos rományok szerették, hogy a főggyeiket a pusztinajiak dógozzák meg. Jöttek télbe a bojérok emberei Pusztinába, s aszonták: këllenek embërëk céklakaplálni, oda jók vótak a lëánkák, gyermëkëk, asszonyok ës. Mejik ēvëtt ëty hónapra, másiknak több csalággya vót, az ēvëtt többre ojan céklakapálót. Asztán jött a másik: nekëm këllenek aratók. Aki ēvëtt ëty fácsát, fél fácsát annak attak parát előre. Amikor ējött az idő, akkor rikojtották őket, s amejik nem jött, vëtték elő a korbácsot.”

          A pusztinaiak jól gazdálkodtak azon a kevés földön, ami a kezük alatt volt. A moldvai csángókra általában jellemző volt a környezetüknél erőteljesebb árutermelés valamilyen formája. A Tázló mentén a frumószaiak és a pusztinaiak használták ki a legötletesebben a faszujka köztestermesztésében rejlő lehetőségeket, mivel a lakosság számarányához képest igen kevés volt a föld, egy-egy családra alig több mint 1 hektár jutott. Ezért a környező román településeken a bojártól, vagy az emberektől földet béreltek, s azt belterjesen hasznosították. A földbe törökbúzát és faszujkát, vagyis kukoricát és babot vetettek. Így megtermelték maguknak a puliszkához valót, a babot pedig eladták a közeli városban lakó zsidóknak – azoknak ugyanis volt pénzük. A kapott pénzből kifizették a föld bérletét, s még egyebet is vásárolhattak. A babnak ugyanis jó ára volt, az idősek még ma is emlegetik: „vót ojan üdő es, hogy majdnem ojan ára vót, mint a rizskásának”. Ezeknek a jól működő gazdasági kapcsolatoknak aztán a kollektivizálás vetett véget.

Pusztinában kiváló, messze földön híres szarvasmarhákat neveltek. Ma is emlegetik azt a közeli román faluból való képviselőt, aki az 1960-as évek elején egy gyűlésben azt mondta volna, hogy „a pusztinajiak ki vannak tüntetve a zorsszágban, met ittartyák a legjobb marhákot. Aszonta, Baszëst, a ző faluját szólta, s a mihénket dicsérte. Aszonta Baszëstben rezesëk, tartanak vaj hét, nyóc, tíz marhát ës, Pusztinában kinek ëgy van, kinek kettő van, de az a zëgy mëgéri a tizet. Met kivannak jól kefével, ki vannak jól tartval.”

         

          Az 1940-es évek elején, amikor a bukovinai székelyeket államközi szerződés értelmében Magyarország hazahozta Romániából, s jó néhány moldvai csángó és székely család jött velük, Pusztinából is fölkerekedett mintegy negyven család. Hosszas hányódás után 1945-ben a Baranya megyei Szárászon telepedtek le. Romániában 1945 után megint csak azok kaptak földet, akik részt vettek a világháborúban: akiknek kevesebb földjük volt, azoknak fél hektárt, akiknek több, azoknak 14 prezsinát juttattak. Nyilvánvalóan a nagy földhiány is hozzájárult 1945 után még vagy 11 család is fölkerekedett Pusztinából, s kevés vagyonát eladva, elajándékozva elindult Magyarország felé. Az akkori államközi viszonyok azonban már nem tették lehetővé az átköltözést, ezért – miután néhány hónapig a határ román oldalán, vagonban tengették az életüket –, vissza kellett térniük Pusztinába, ahol sok nehézséggel házakat kellett maguknak építeniük, hogy új életet tudjanak kezdeni.

         

1946-ban Pusztinán is megalakult a Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, 1948-től pedig magyar nyelvű iskola is nyílt a faluban. Egy 1951. szeptemberében készült, és a Bákó tartományi csángók iskolaügyéről szóló jelentés szerint Pusztina magyar tannyelvű iskolájában 5 tanerő dolgozott és 210 volt a tanköteles gyermekek száma, továbbá magyar tannyelvű óvoda is működött 70 gyermekkel15. 1948. szeptemberében öt pusztinai fiatal csíkszeredai iskolákban tanult tovább. Később még heten jutottak el Erdélybe, tanítóképzőbe, s négyen végeztek is közülük. Csakhogy mire ezt elvégezték volna, Pusztinában is beszüntették a magyarnyelvű tanítást.16 Ettől kezdve az iskolában továbbra is kizárólag román nyelven tanították pusztinai magyar gyermekeket. Hogy ez mit jelent, arról a következőképpen beszélt az 1970-as évek elején az akkor már két évtizede Pusztinán dolgozó, egyébként odavalósi tanító:

Amikor az iskolába jönnek a gyermëkëk, akkor bizony nagyon nehez, met odahaza mind magyarul beszélgetnek, s nagyon keveset tudnak rományul. Azok tudnak, akik még elmënnek az ovodába néhány évet, de az igen keves. Az óvoda gyënge, met nincs ovónő, se magyar, se román. Ojan këllene, aki tud magyarul ës, rományul ës. 1955-ben a tanítók mind magyarok vótak, de asztán ëmënekültek, vissza Erdéjbe. Pedig a pusztinai gyermëkëknek jó eszük van, s tudnának tanólni többet ës, ha a tanétók tunnák őket segíteni. A gyermëkëk mëgtanónák a zanyagot mint rományul, met magyarul értik. Hivatalosan aszt mongyák, hogy ha ez romány iskola, akkor ott rományul këll beszélni s rományul mënyen a tanétás. De mikor bemënëk, s látom, hogy a gyermëk nem érti, s hëjába mondom neki ëccër, kéccër, háromcor: buna zioa… akkor mëgmondom, hogy në gyerëkëk, a buna zioa aszt jelenti, hogy jónapot. Asztán vëttem a szókat, s tanítottam a zenyémëkët, de eszt nem ëngedi a zórarend. Úgy loptam el néhány órát, hogy taníccsam őket. Így nálam asz történt, hogy mëgértették amit mondtam, s amit írt a könyv, aszt ētutták mondani. De a szomszéd osztájba, ahol a tanyítók tiszta rományok vótak, ott ës mëktanulták, de nem értették. Ezek a romány tanétók nem tunnak magyarul, s e gyeremëk az anyagot bémagolja, s úgy ēmongya. Nem mindëgyik tuggya mëgtanulni, de némejik úgy mëgtanujja, csak ha közbeszósz, akkor derül ki, hogy a gyermëk nem érti. Amikor a gyermëkëk ēvégzik a nyíóc osztájt, akkor tunnak beszélni rományul, de nem nagyon értik. Sok szót használnak rományul, de ha mekkérdezed, nem tuggya lefordétani, nem tuggya mëgmondani annak a romány szónak a zértelmét.” Ennek a riasztó ellentmondásnak az elkerülése érdekében térnek át a szülők mindinkább arra a gyakorlatra, hogy gyermekükkel kezdettől fogva románul igyekeznek beszélni, ne legyen szegény baja a román tanítókkal. De mert a szülők, főként pedig a nagyszülők sem tudnak jól románul, szegény gyerekek egyik nyelven sem tanulnak meg tisztességesen. A gyermekek aztán egymástól még megtanulnak magyarul, pontosabban azon a pusztinai nyelvjáráson, ami anyanyelvű iskolai oktatás hiányában egyre inkább romlik, konyhanyelvvé süllyed.

         

Nem sokkal a magyar nyelvű oktatás megszűnése után bekövetkezett a következő csapás: a kollektivizálás. Majd az 1960-as években következett a közigazgatási átszervezés, aminek során kiderült, hogy a pusztinaiak nem akarnak többé az őket korábban kizsákmányoló, részes nagygazdák által is lakott Grigorénhoz tartozni, hanem inkább a közelebb lévő, ugyancsak románok lakta Pîrjol-hoz kötötték volna magukat. Bár az óta már többször megbánták ezt a döntésüket, érdemes feleleveníteni az eseményeket. Jól jellemzi ugyanis Pusztina népének helyzetét, miszerint az 1960-as években szinte lázadniuk kellett azért, hogy két rossz közül a kisebbnek tűnőt választhassák. Kaszáp István így emlékezett a történtekre:

          „Mëgyésítéskor a mëgye s a párt aszt akarták, hogy Pusztina Grigorénhoz tartozzon, s a falu fëllázatt. Ēmëntek Bukarestbe, s onnat hosztak komissziát. Idejött ëgy dzsënërál, itt vót képviselő, s mikor mënt el Përzsojból, akkor a pusztinai asszonyok az uttyát elálták, s azonták, amíg aszt nem mondod, hogy Përzsojig jövünk, addig innet nem métsz el. A bukaresti vizsgálat asztán aszt végeszte, hogy Përzsojhoz tartozzunk, mivel Grigorénból ës ēvitték a komunát Ëszkorcénba. A grigoréniak ugye, rezesëk vótak, s közülük sokan kerültek magas beosztásba, s azok hajtották, hogy Pusztina nálik maraggyon. Met a grigorénijek, hogy rezesëk vótak, sok főggyük vót, sokat felhasználták a pusztinajiakat. Ők a pusztinajiakkal éltek. Aratni, kapáni… mindent. S most, hogy közgazdálkodás lëtt, bétették az ők főggyeiket livádával,17 āmával, körtével, cserësnyével. S akkor nekünk itt van ez a szép, nagy mező, s gondóták, majd itt termesztenek gabonát. S ezétt këllëtt vóna nekik Pusztina.”

          Kaszáp István ezzel a történetével is bizonyságát adta annak az egyébként teljesen egyértelmű, de néha feledésbe merülő igazságnak, hogy a történelmi összefüggésekbe ágyazott felelős gondolkodásnak korántsem előfeltétele az iskolázottság. Az idős, megnyomorodott Kaszáp István pontosan és világosan fölismerte a napi politikai szándékok és események mögött a különböző csoportok és erők érdekeltségeit. Bár István bácsi nem igen tudott magyarul írni, olvasni is csak nehézkesen azt pontosan tudta, hogy Bandinus moldvai magyarokról szóló, XVII. századi leírásában Pusztina még nem szerepel, mert később keletkezett. S ezen kívül is tudott mindent, amit Pusztina múltjáról, főként közelmúltjáról és jelenéről egyáltalában tudni érdemes. Egy-egy témára vonatkozó néprajzgyűjtői érdeklődésem gyakran torkollott a pusztinaiak, s általában a csángók sorsán tűnődő meghitt beszélgetéssé. Egyszer, a moldvai megmaradás reménytelenségén keseregve így sóhajtott fel: „Heeej mérnök úr! Ha én most harminc esztendős lehetnék! Egész Pusztinát kivinném Erdélybe!”

          Nem kettőnkön múlott, hogy hatalmas tudásának csak töredékét vehettem magnóra, s jegyezhettem le.

 

          A pusztinai templom, pontosabban templomok története is megér – hogy stílszerűek legyünk –, egy misét. Már csak azért is, mert immáron több mint fél évszázada ez az egyetlen olyan templom Etelközben, amelynek patrónusa Szent István magyar király. Korábban öt templom fölött őrködött a Szent Király – Herló, Kickófalva, Magyarfalu, Pusztina és Szőlőhegy – de a többit, éppen úgy, mint Magyarfalunál olvashattuk, a jászvásári klérus önkényesen átszentelte.

           Pusztina plébániája 1830-ból való, s első temploma is föltehetően ez idő tájt épült Jerney János a következőket írja róla: „Fatemploma sz. István magyar kir. tiszteletére épült, ’s az oltárképen első királyunk látható magyar öltözetben, az olaszok’ nem kis kedvetlenségére.”18 Az 1851-ben kiadott „Schematizmus S. Missionis Romano-Catholicae in Principatu Maoldaviae” szerint a pusztinai plébánia hivatalos nyelve a magyar.16

A falu temploma 1932-ben már meglehetősen rossz állapotban volt. Domokos Pál Péter idézett munkájában így ír róla: „A pusztinai omladozó magyar templomban meghatódva ismerjük fel a főoltáron Szent István magyar király képét. A búcsú napját ugyan eltették augusztus 20-ról, de szeptember 2-án is eléneklik a pusztinai magyarok a derék Bartis Józseffel az élükön az »Ah, hol vagy magyarok«  kezdetű éneket.”19 A falu szülötte, Ősz Erőss Péter  1992-ben a következőképpen emlékezett gyermekkora pusztinai templomára: „Bútorzata kevés, néhány patinás zászló, egy kopott orgonácska az igen szerény méretű kórusban, egy kopott gyóntatószék. Volt két régi kép is: az oltár fölött »Szent István király fölajánlja országát a Boldogságos Szűznek« és a kicsi oltár fölött Mária mennybemenetelét ábrázoló festmény. Az utóbbit sokat néztem ministránsként. Az egyik sarkában ez állt apró betűkkel felírva: »1875 – Rusz Péter Katalin ajándéka.«  Így – magyarul.”20

Az első világháború után új templom építéséhez fogtak, illetve először csak a pénzt gyűjtötték rá, de a pénz valahogyan mindig eltűnt. Egyik pap váltotta a másikat, mindegyik neki fogott pénzt gyűjteni, de a templom csak nem épült. Végül is 1937-ben megszentelték az alapkövét, de még több mint másfél évtized kellett a befejezéséhez. Közben a kis, rossz állapotban lévő, tapasztott sövény falú templomocskát használták. „Ha a zembërëk mëgszámították volna, mennyi pénzt ësszeattak addig…nem ëgy templom lehetëtt vóna, de tíz.”—emlékezett később egy falubeli ember.

A fából készült kicsi templomot az 1950-es években „elrontották”, vagyis elbontották és a szájhagyomány szerint ekkor egy kis csengettyűt találtak a falában, 1794-es évszámmal. Az új templom még további két évtizedig épült, végre az 1970-es években végezték el rajta az utolsó simításokat.  Csakhogy a régi oltárkép már nem volt meg, a püspökség pedig itt is meg akarta változtatni a templom védőszentjét. A pusztinai hívek azonban nem adták be olyan könnyen a derekukat. Küldöttség járt Bukovinában, mégpedig Hadikfalván, megkeresték, elkérték és elhozták a székelyek által 1940-ben otthagyott, Szent Istvánt ábrázoló oltárképet, és akkori papjuk, Benke Szilveszter (Benchea Silvstru) segítségével elhelyezték a végül mégiscsak első királyunk nevére szentelt templomban.

Szent István magyar királlyal továbbra is többször bajuk volt a román hatóságoknak. Ennek – némileg folklorizálódott -- menetét így mesélték a faluban: „Szentëstán kirájt mü tartottuk ezelött öt-hat évvel ës (kb. 1980) a születése napján, szeptembër másodikán. Asztán átváltosztatták a halála napjára, augusztus tizënhatodikára, mikor Magyarország is tarcsa. Met ő akkor halt mëg, az águsztnak tizënhatodik napján, s a huszadikán temették. De eszt zavarta az augusztus huszonhárom, amikor ugyë, fëlszabadítottak bennünket, s ēhoszták nekünk eszt a jó velágot, s ez ësszezavarta nekünk a bucsunkat. S mikor a papok látták, hogy mi van: ëgy rënd munkás mënen dógozni, s ëgy rënd marad otthon, akkor micsináltak? Aszonták, hogy szëptembër ēső vasárnapján lëgyën mëg Szentëstán bucsuja. De a tizenhatodiki halálát ës innapoljuk.”

          Így ma Moldvában a pusztinai az egyetlen olyan templom, amelynek oltárképén Szent István magyar király látható, amint a koronát Máriának nyújtva a magyarok népét és országát Boldogasszony oltalmába ajánlja.

 

Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a moldvai csángók 1990 utáni megújhodásának számottevő része Pusztinán történt, vagy valamilyen formában ehhez a településhez kötődik. Talán Szent István oltalma teszi, hogy ők – s talán még a klézseiek – jutottak legelőbbre identitásuk megerősítésében, s közösségi jogaik felismerésében, érvényesítésében. Tudván azonban, hogy a csángók körében a közösségi életnek történelmi okok miatt nincsenek hagyományai, természetesnek tekinthetjük, hogy ezeket az eredmények elsősorban néhány személy erőfeszítésének eredményei, s talán azt is, hogy ezekben a teljesítményekben szinte felismerhetetlen az egyéni érvényesülés és a közösség szolgálata közti, amúgy is vékony s máshol is elmosódott határ.

A már korábban Erdélybe települt csángók öntudatosabbjai az 1990. esztendő elején megalakították Sepsiszentgyörgyön a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét. Első vezetője a pusztinai születésű Ősz Erőss Péter volt, akitől az ugyancsak Pusztinából származó Erőss J. Péter volt. A Szövetség jelentős szerepet vállalt a csángó gyermekek Székelyföldön, valamint Magyarországon történő oktatásának megszervezésében, moldvai csángó találkozók és csángó hagyományőrző együttesek magyarországi fellépésének, Domokos Pál Péter köszöntésének szervezésében, továbbá 1990. márciusától megjelentette a – később Moldvai Magyarság című – Csángó Újságot.21 Ez a szerveztet tette át azután a székhelyét az 1990-es évek közepén Bákóba, mai elnöke, valamint alelnöke a pusztinai Bartha András, és Bilibók Jenő. De alakult Pusztinán egy másik civil szervezet is, a Szent István Egyesület, amelynek vezetője a világ egyetlen néprajzi diplomával rendelkező, közülük származó csángókutatója: Nyisztor Tinka – máskülönben a már sokat emlegetett Kaszáp István unokája. Jórészt ő fogta és fogja össze falujában a magyar nyelvű oktatást és miseszolgálatot sürgető igényeket, aminek eredményeképpen már évekkel ezelőtt óta megvalósult Pusztinában a tanórán kívüli magyaroktatás, 2002 őszétől pedig – nem kevés küzdelem után – az iskolai falai között folyik a magyar nyelv „alternatív” oktatása, Bilibók Jenő irányításával. De Nyisztor Tinka vezette a magyarnyelvű vallásgyakorlatot kérők küldöttségét a jászvásári püspökhöz, a pápai nunciushoz, s ő továbbítja azoknak a pusztinaiaknak a kérését az „illetékes” helyekre, akik anyanyelvükön is szeretnék hallgatni Isten igéjét22. S mivel kérésük ez idáig még nem talált meghallgatásra, az ő házuk udvarán misézik magyarul a nagyobb ünnepeken Erdélyből idelátogató lelkész. A pusztinai Szent István Egyesület magját alkotó asszonyok valósították meg azt a csángók körében ma még sajnos egyedülálló gyakorlatot, hogy a halottak melletti virrasztások alkalmával, régi magyar egyházi énekekkel szolgálnak.

Az elmondottak alapján aligha túlzás, ha azt mondjuk: Pusztina, ma egyfajta mércét jelent: mennyit tud elérni, magvalósítani egy olyan közösség, amely valamelyest már felismerte lehetőségeit és bizonyos mértékben törekszik azok kihasználására. Ez a fajta érdekérvényesítés természetesen korántsem jellemző Pusztina lakosságának egészére, mégcsak a nagyobbik részére sem. Az identitással rendelkező pusztinaiak ma kisebbségben vannak a faluban.

Még vagy már? Ennek megítélése teljesen szemléleti kérdés. Mint ahogy az is: diadalmasan, vagy elszoruló szívvel soroljuk-e a csángómagyar öntudat hiányzó jelenségeit. Igaza van tehát annak a „kultúrantropológus”-nak is, aki néhány napos látogatása során boldogan „fedezi fel”, hogy a pusztinaiaknak nincsenek, vagy legalábbis hiányosak a magyar történelemmel kapcsolatos ismereteik és hogy a pusztinaiak nem egyértelműen vállalják a magyarságukat.

De igazam lehet talán nekem is, aki többévtizedes ismeretek alapján ugyanezt állapíthatom meg. A különbség talán csak az, hogy számomra ez nem kutatási eredmény, hanem – feladat.

 

 

 

 

Jegyzetek

1          Közli Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. 2001.  88. old.

2          Ugyanott 98. old.         

3          Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845. Pest 1851. 203. old.

4          Eredeti jelentése: kisborjú, boci (Bárczi Géza: Magyar szófejtő szótár. Bp. 1941.)

5          Jerney János i. m. 203. old.

6          Gegő Elek: A’ moldvai magyar telepekről. Buda, 1838. 30. old.

7          Jerney János: i. m. 1851. 203. old.

8          Kováts Ferenc Moldvai úti-naplója. Marosvásárhely, 1868. 13. old.

9          Imets Fülöp Jákó: Útinapló. 1868. 52. old.

10        Lahovari, G. I. és mások: Marele Dicţionar Geografic al României V. Bucureşti, 1902.  131. old

11        ugyanott

12        Idézi Domokos i. m. 2001. 155. old.

13        Ugyanott 198. old.

14        Ugyanott 203. old.

15        Vincze Gábor: Csángósors a II. világháború után. In.: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Bp., 1999. 232-233. old.

16        Erőss Péter (Ősz) Kovásznára került tanítani, majd Sepsiszentgyörgyre könyvtárosnak, ma is ott él; Kaszáp János Dánfalvára, majd Gyergyószentmiklósra került, Kis István Csíkszeredán lett állomásfőnök, de még a Csauseszku időkben családostól kiment Nyugatra, valamint Bece József, aki visszatért Pusztinára, s ott a román iskolában tanította a magyar gyermekeket.

17        livadă = gyümölcsös, rom.

18        Jerney i. m. 129. old.

19        Domokos i. m. 108. old.

20        Ősz Erőss Péter: Orgonaillatú májusi vecsernyék. Moldvai Magyarság. Sepsiszentgyörgy. 1992. 24. sz.

21        Szőcs Anna: A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége. In.: Halász Péter (szerk.): „megfog vala Apóm szokcor kezemtül…” Tanulmányok Domokos Pál emlékére Bp. 1993. 163–164. old.

22        2001. tavaszán 200 aláírást tartalmazó, magyar misét szorgalmazó kérvényt vittek a Jászvásári Római Katolikus Püspökségre, és 230 személy által aláírtat a bukaresti nunciushoz


 

 

 

                                                           

Szeret-Klezse Alapítvány honlapja

 

  Honlap  Tartalom  |  e-mail Webmester