„Klézsének gödriben…”

 

 

„Búsulni nem tudtam, de most megtanultam,

Klézsének gödriben, szinte elhirvadtam…”

 

Klézse (románul Cleja) azok közé a moldvai csángómagyar települések közé tartozik, amelyek történetéről viszonylag gazdag forrásanyaggal rendelkezünk. Elsősorban nyilvánvalóan azért, mert a XIX. században több mint negyven esztendőn át itt szolgált Petrás Incze János lelkész, aki a XIX. században a legmélyebbre jutott a csángómagyarok hagyományos műveltségének föltárásában,[1] és akinek személye és munkássága már akkor, de még tragikus halálát követően is, valósággal vonzotta azokat a magyar papokat, utazókat, kutatókat, akik a moldvai csángók körében megfordultak. Növelte továbbá a település ismertségét Kallós Zoltán[2] és Pozsony Ferenc[3] egy-egy kiváló „adatközlő” tudásanyagát bemutató monográfiája. Ezen kívül bizonyára szerepe van a Klézse iránti fokozott érdeklődésben a település méretének is, ugyanis a több mint négyezer lelkes, gyakorlatilag színmagyar lakosságú falu az átlagosnál jóval nagyobb moldvai magyar falvak közé tartozik. A klézsei határ nagysága természetesen moldvai viszonylatban értendő, összesen alig több, mint ezer hektár, vagyis egy családra még egy hektár szántóföld sem jut. Végezetül meg kell említeni ismertségének még egy forrását, nevezetesen hogy a II. világháborút követően a Baranya megyei Egyházaskozárra telepedett több klézsei családból hárman is a népművészet mesterei lettek.        

 

Klézse község Bákótól délre, mintegy 15 kilométer távolságban, a Szeret folyóba jobbról torkolló Klézse patak völgyében, K–Ny irányban hét kilométer hosszan húzódó település. Észak felé, Forrófalva irányában laposabb, délre, Somoska felé magasabb dombok szegélyezik, nyugatra pedig még hosszan tekereg a Klézse patak a Culmea Pietricica, a Kövestető jórészt erdővel borított hegyei között. Itt aztán többfelé ágaznak a völgyek és az utak, s az egyik három sóskúthoz vezet, amely nemcsak Klézse, de még a szomszédos falvak csángó népét is ellátta a káposzta, a szalonna és sok más egyéb elsózásához való, ma is széles körben használatos sósvízzel. „Okos emberek lehettek az első klézseiek – írja róluk Beke György –, hogy e két egymás felé hajló domb közé bújtatták el otthonaikat.”[4]

          Klézse belterülete történelmileg három, korábban különálló közigazgatási egységből áll, úgymint Klézse, Alëkszandrina és Pokolpatak. Ezek a nagyobb belterületi egységek aztán további részekre tagolódnak. A Klézsének nevezett falurész három egységből áll, mégpedig: Buda, Klézse (Nagyklézse) és Tyúkszer.  Ezen belül Buda részei: Alsóbuda, Felsőbuda, Újbuda. Nagyklézse részei: Alsóklézse, Fölsőklézse, Külsőklézse, Küsklézse és Újklézse. Végül Pokolpatak két részből áll, úgymint Felső-pokolpatak és Alsó-pokolpatak. Klézse nevének eredetét nem nehéz kitalálni, minden bizonnyal a latin ’eclesia’ (parókiális hely) szóból származik, s ennek mintegy ellentéte a sok bajt, kárt okozó, ezért a Pokol néven emlegetett vízfolyásról nevezett Pokolpatak. Bár a falu egykori lelkésze, Petrás Incze János szerint „a pokol szó melléknevül használtatik mindenre, ami az élők között virgonc, hamiss, pajkos, csintalan, így itt pokol nevet viselnek ezek: pokol-ember, pokol-asszony, pokol-gyermek, pokol-bíró stb.”, tehát a ’pokol’ szó itt nem föltétlenül a gyehennát jelenti. Ének is van róla: 

Pokolszőrű paripádat  

Nyergeld, ne tátsd el e szádot.

A település harmadik része a klézsei bojérné, Alexandrina nevét őrzi, mégpedig megérdemelten, ugyanis egy földcsuszamlás után (talán a XIX. század végén) „önszántából” adott helyet az embereknek, hogy házaikat fölépíthessék. A klézsei Tyúkszer nevét pedig teljesen kézenfekvő módon magyarázza a népi etimológia: „odajártunk a lányokhosz fël”

A falurészek lakói szoros rokoni kapcsolatban állnak egymással, bár ők maguk számon tartják, hogy mely részeken laknak a régebben itt élő csángók, és hol a később – a XVIII. század végén, a XIX. század elején – betelepült székelyek. A falurészek lakói rendszeresen házasodtak egymás között, de külön guzsalyaskodtak, tehát saját fonójuk volt, a fiatalok elkülönülten játszottak, a legények saját falurészük kocsmáiban mulattak, és ha alkalom adódott, annak rendje és módja szerint össze is verekedtek a másik falurész fiataljaival.

 

Klézse község első ismert írásos említése egy 1696-ból származó összeírásból való, ebben 18 családnév szerepel, összesen 76 személy. Köztük olyan nevekkel találkozhatunk, mint Benka, Patachi, Patak, Bálint és Torda. 1781-ben gróf Batthyány Ignác erdélyi püspöknek írt levelében Zöld Péter lelkész, a madéfalvi vérengzéskor Moldvába bujdosott székelyek lelki gondozója, az általa elsőként fölsorolt 39 magyar település között említi Klézsét, „mely ezek közül a legjelentősebbNeve Clésé, Klescha, Clesia, Cleja, Klézsé, Kléza, Klesia változatban fordul elő”[5], s ez a sok névváltozat a falu régebb meglétére enged következtetni. Az Uricarul nevű román oklevélkiadvány[6]  25. kötetének egyik dokumentuma szerint „lakossága éppúgy ősfoglaló részesekből tevődik össze, mint Forrófalváé és Nagypataké.

          Egy 1792-ből való leírás szerint 234 ház és ugyanennyi családfő volt Klézsén, „szolgálatra alkalmas férfit” mégsem tartottak nyilván – ez is a falu kiváltságos, „răzeş (részes), szabadparaszti mivoltát bizonyítja”. Erre utal Petrás Incze János Döbrentei Gábornak küldött válaszai közül a hetedik is, ami a falu törzsökös lakosságának jogaival foglalkozik: „bírják még továbbá mais a’ meg vétel jogainál fogva ’Klése’ határát, mellyhez mint egy 3-4 száz család tart osztozójogot, Kiknek tőkéktüli származásuk és osztozó levelük magyar nyelven vagyon írva…” [7] Gegő Elek 1838-ban, itt jártában azt írja, hogy „a’ lakosok’ czengő dialektusából is rögtön észrevevém, hogy chángó helységben vagyok[8]. Sziszegő tájszólásuk a Klézsén 1844-ben megfordult Jerney Jánosnak is feltűnt, s megállapítja, hogy a faluban még az izraelita boltos is „dicsértessékkel üdvözle”[9].

A XIX. században a moldvai magyar falvakban még általában magyarul folyt az igehirdetés – legalábbis ott, ahol magyar volt a pap, vagy a lengyel, olasz, esetleg német pap vette magának a fáradságot és megtanulta hívei nyelvét. Az 1851-ban kiadott egyházi Schematizmus szerint a huszonkét moldvai plébánia közül tizenhatban – köztük Klézsén – a magyar, illetve a magyar is hivatalos nyelv volt.[10] Domokos Pál Péter szerint a XIX. század második felében, tehát Petrás Incze János szolgálata idején „a klézsei népiskolában a hittant magyarul tanították abból a néhány oldalas kis füzetből, amely a latin és a magyar betűk tanítására is szolgált[11]. Erre meg is volt minden ok, hiszen Klézse lakosságának nemzetiségi megoszlása ebben az időben – még a hivatalos statisztika szerint[12]  is – a következőképpen alakult: magyar 94,1 %, zsidó 3,6 %, román 2,0 % örmény 0,3 %. Ez a Nagy Földrajzi Szótár egyébként viszonylag részletesen foglalkozik a XIX század végi Klézsével. Eszerint Klézse községben (ahová Somoska is tartozott) a házak száma 606, a családfőké 605, tehát gyakorlatilag minden család külön házban lakott. A felnőtt lakosságnak ekkor több, mint 95 %-a a mezőgazdaságból élt  és 90 %-uk fizetett adót. Az írástudók aránya alig haladta meg a lakosság 1 százalékát, volt viszont hét kocsmájuk. A klézsei magyarság megélhetési nehézségeit megérhetjük, ha elgondoljuk, hogy a község alig több mint ezer hektárjából csak 476 ha-t műveltek, annak negyede is egyetlen birtokos tulajdonában volt. Némely család szalmakalap készítéssel egészítette ki megélhetését. Klézsén ugyan nem volt számottevő nagybirtok, de a környező falvak birtokosai miatt nagy volt a földhiány. A kevés földön a klézsei csángók igyekeztek intenzíven gazdálkodni: diót, gyümölcsöt termeltek és vittek a piacra, kitűnő állatokat neveltek. Jelentős a szőlő- és a bortermelés, a művelt terület több mint kétötöde szőlő volt. S hogy nem lehetett rossz a klézsei bor, azt mutatja a bukovinai székely falvak érdeklődése: szekérszám hordták Klézséről a bort Hadikfalvára, Andrásfalvára.

Érdekes, hogy a Románia Nagy Földrajzi Szótárában a klézsei katolikus templomon kívül egy ortodox is szerepel – legalábbis papíron, mert a falubeliek közül senki sem emlékszik ilyesmire, hacsak a földesúri birtokon nem volt valami görögkeleti kápolna.

A XX. században erőteljesen növekedett a falu lakossága, így egyre kevesebb lett a föld. Az első háború után Moldvában is osztottak földet, de a klézseiek kimaradtak belőle. A szájhagyomány szerint a környező területek birtokosai tisztességtelen eszközökkel megtartották földjeiket, s a jogosultak nem kaptak semmit. Az 1945-ben Magyarországra, Egyházaskozárra került Dávid Illésné elmondása szerint „az első verekëdés után attak vóna fődet, de a primár[13] aszonta, hogy kapnak fődet, de csak poszt le Foksáni[14]. Az embërëk nem akartak elmënni, inkább lemontak a fődről. Utóbb kiderült, hogy Bákón innen ës lëtt vóna főd, s így az maradott a bojérnak. A bojét mëgfizette  a primárt, s így a klézseji magyarok elestek a fődtől.” A második háború után már számottevő földet osztottak ki, de azt hamarosan beszippantotta a kollektív.

 

A klézsei plébániáról 1793-ból ismerjük az első híradást, 1811-ben épített templomát Szent Ferenc tiszteletére szentelték. Korábbiról nincs adatunk, de egyáltalában nem biztos, hogy ez volt Klézse első temploma. A jelenlegi templomot, ugyancsak Assisi Szent Ferenc nevére 1906 előtt építtette Kárpáti Grácián, az erdélyi görög katolikusból lett moldvai, magyarellenes, római katolikus pap. A nép időközben annyira megszaporodott, hogy a XX. század végére már igencsak szűknek bizonyult a templom, vasárnaponként 5 misét is tartottak benne. Ezért Budán 1993-ben új templomot építettek Szent Márk nevére, a régit pedig az 1990-es évek végén megnagyobbították.

         

A Románia Nagy Földrajzi Szótárában szereplő 94 %-os magyar lakossággal szemben az 1930-as népszámlálás – minden szemérmet félretéve –mindössze három magyar nemzetiségű és négy magyar anyanyelvű lakost mutat ki Klézsén, ahol a népesség száma akkor 2700 fő volt, s 94 százaléka római katolikus. Ez a két adat még a román statisztika hamisításai között is kirívó, hiszen Klézse lakossága mindig magyar anyanyelvű és magyar nemzetiségű volt, s az is maradt a mai napig, annak ellenére, hogy anyanyelvének megtartása és használata folyamatosan akadályokba ütközött. Petrás Incze János így írt a klézsei csángók magyar nyelvéről: „Egyéb iránt hogy a’ nyelvhez buzgó ragaszkodással vannak, ha nem szóllanékis, mégis onnan világos volna: hogy annyi sok viszonyok ’s változások között, századok’ elmúlta után is, ha hibásanis, magyarul beszélnek. Az el oláhosodásra pedig semmi önkéntes vonzodást tapasztalni nem lehet”.[15] Petrás Incze János után azonban már magyarul nem tudó, vagy legalábbis nem beszélő papok szolgáltak Klézsén, s a falu népe ügyeit szívből segítő, velük anyanyelvükön beszélő értelmiségi személy nélkül maradt. 1929-ben Domokos Pál Péter már csak egy Buteából való, magyarul mitsem tudó plébánost talált Petrás egykori plébániáján.[16]

Klézse, úgy is, mint falu és úgy is, mint község, az egyik legnagyobb csángómagyar település Moldvában. Beszédjük már nem palatalizáló, ezt valószínűleg már a XIX. század elején, vagy derekán elhagyták, talán a számottevő székely betelepülés következtében.  Ezt a jelenséget már több nyelvész és néprajzgyűjtő szóvá tette. Így például Munkácsi Bernát több mint 120 esztendeje megállapította, hogy a klézsei csángók nyelvükben elszékelyesedtek – legalábbis ahhoz az állapothoz képest. Petrás Incze négy évtizeddel azelőtt visszakerült a faluba, s a lakosság éppen olyan csángósan beszélt, mint a többi szomszédos faluban. Miután azonban Petrás – Munkácsi szerint –„minden  módon a rendes magyar tanácsolásra ösztönözte őket, kezdték elhagyni azt a csúnya selypítést.”17 Különben Domokos Pál Péter is úgy véli, hogy „a klézsei és a szamoskai asszonyok Petrás Incze János  tanításának hatására nem beszélnek sz-el.” Valószínű azonban, hogy ez a „nyelv-váltás” nem egyedül Petrás hatására következett be, része volt ebben a környező székely népességű falvak lakosságának, valamint az Erdélyből  érkező székely migrációnak is. Nagyon érdekes, hogy bár a palatalizáló tájnyelvet a székely hatásra jórészt elhagyták a klézseiek, az ly hangsúlyozott ejtését a mai napig megőrizték, márpedig a székelyek következetesen j-t ejtenek, az ly-t csak a moldvai magyarok között találjuk. Bár a beszédük – mint láttuk – erős székely hatásra vall, maguk a klézseiek többségükben nem tartják magukat székelynek, sőt, megkülönböztetik magukat a szomszédos székely falvak – Csíkfalva, Berendest és valószínűleg Külsőrekecsin – lakóitól, sőt azt is számon tartják, hogy Klézsén mely betelepült családok székely származásúak. Jól mutatja ezt egy Petrás Incze János által még az 1840-es években gyűjtött népdal:

                   Eme széjékely legénynek

                             Sziszd ki szemét szegéjenynek.

                   E klézsei legéjenynek

                             Szisz pogácsát szegéjenynek.

 

Magyar nyelvű iskola és igehirdetés hiányában Klézse népének sem erősebb a magyarságtudata, történelmi identitása, mint más csángó falvaké. Különösen, ha azt úgy akarja valaki vizsgálni, hogy a történelmi események ismeretanyagát kéri számon a magyarul túlnyomó többségükben írni-olvasni sem tudó klézseiektől. Történelmük során azonban Klézse népének számtalanszor nyílott alkalma magyarsága tettekkel való megvallására.

1940-ben, amikor a magyar állam hazahozta Bukovinából az ott élő székelyeket, a Hadikfalván szolgáló, klézsei születésű Demse Péter plébános ellátogatott szülőfalujába és ott feltárta atyafiai előtt a lehetőséget: a székelyekkel együtt ők is áttelepülhetnek Magyarországra. Természetesen csak igen óvatosan történhetett ez a felvilágosítás, hiszen nem csupán a hatóságoktól, még saját paptársaitól is óvakodnia kellett. Ezért aztán Klézséről csak néhány, szám szerint 10 család, 54 ember telepedett Baranyába: Egyházaskozárra (30 fő), Szárászra (10 fő) és Mekényesre (14 fő).18 Közülük később többen elnyerték a Népművészet Mestere címet, mint Dávid Illésné, Demse Mártonné, Máris György.

1948-tól – mikor erre lehetőség nyílt – két iskolában is oktatták Klézsén a magyar nyelvet. Egy 1951-ből való jelentés szerint a község három részében (Akexandrina, Buda, Klézse), 7 pedagógus magyar tannyelvű iskolában tanított 242 gyermeket, egy tanító pedig 98 gyermeket olyan iskolában, ahol a magyar nyelvet tantárgyként tanították. Ezen kívül egy magyar tannyelvű óvoda is működött a faluban, ahová 25 kisgyermek járt.19 Ezeket az iskolákat azonban már az 1950-es évek derekán megszűntették, mégpedig nem is akárhogyan. Az akkori pap két fegyveres milicista kíséretében járta végig a falut, s a megfélemlített emberekkel papírt írattak alá, amelyben maguk kérték az anyanyelvű oktatás megszűntetését.20

Ez után 2002 őszéig nem volt anyanyelvű oktatás Klézsén. A falubeliek nem tudtak anyanyelvükön sem írni, sem olvasni. Az iskolai oktatás csekély hatékonysága miatt azonban sokan románul sem tanultak meg rendesen, különösen az idősebbeknek és a fehérnépeknek hiányos a román nyelvtudása. A bákói autóbusz állomáson magam is találkoztam az 1960-as években olyan klézsei asszonyokkal, akik engem kértek meg, kérjek számukra a buszjegyet a pénztárnál, mert ők nem erőst jól tudnak oláhul. Egy klézsei asszony pedig a következőket mesézte: „Édësapám katonaságot es csinyát, mégës nem tudott jól rományul, nem értëtte mit mondanak oláhul. Én örökké kacaktam, met én ës nem tuttam lenne, de iskolába ki nem járt, az igazán nem tud. Apám mëktanult a katonaságba valami kicsire, de nem tuggya jól. Ez az élet. Ittëgyën aszongyák, hogy oláok vagyunk, s nem magyarok, s nem tudunk olául. De nekünk aszongyák, hogy oláhok vagyunk s tilcsák. Aszongyák, mikor mënnek a zuton, mincsak olául beszéjjenek. De ki? Lássuk ki? Örökké kacaktam, met aszonta rományok vagyunk. De mikor ējött Bákóból egy romány, valaki, s bémënt a gyűlésbe, ott az annyit értett belőle, mint a fal ódala.”

A román nacionalista érdekek szolgálatába szegődött papok mindent megtettek, hogy – a hatalom kívánságára – román szóra fogják a falu népét, de nem sok eredménnyel. Sőt! Egy Hajdin Ferenc nevű papot, aki erősen tiltotta a magyar szót, a klézsei asszonyok – mint mondják – elhajtották. Legalábbis így emlékeznek rá. Mivel az 1960-as évek elején történt a dolog, lehet, hogy inkább a kollektivizálással kapcsolatos indulatok csaptak föl, de maga az a tény, hogy a falu szájhagyományában a magyar nyelv tiltásával hozza összefüggésbe ez jelez valamit. Kallós Zoltán is azt írja nagytudású adatközlőjéről, Szályka Rózsáról, az Új guzsalyam mellett kötet nótafájáról, hogy „bár Moldvában, román környezetben élt, mégsem tudott románul. ’Mü csak úgy csángósan dalolunk’ mondotta. Ez a nyelvi elszigeteltség azzal magyarázható, hogy élete során igen szűk körben mozgott. Klézsén kívül csak Bákóban, meg néhány szomszédos csángó faluban járt, búcsú alkalmával.”21

 

A zárt faluközösség hagyományos rendjét az 1960-as évek elején bekövetkezett kollektivizálás kavarta föl. Erre Klézsén is ugyanolyan erőszakossággal került sor, mint a legtöbb szovjet mintára igazgatott közép- és kelet-európai országban. A község lakosságának foglalkozás szerinti összetétele a XIX. század óta nem sokat változott, száz esztendő múlva is túlnyomó részben földműves, de a környező falvakhoz képest – talán az egy Somoskát kivéve – itt jelentősebb volt a szőlőtermelés. A földek kollektivizálása után a férfi lakosság innen is elmenekült. Klézsén az átlagosnál is gyöngébb volt az itt kollektivnek nevezett termelőszövetkezet. Az emberek túlnyomó része bákói, onyesti, borzesti és még messzibb eső gyárakban, építkezéseknél igyekezett elhelyezkedni, a napi, heti, vagy havi ingázás – a nevétázás – általános életforma lett, annak egyetlen előnyével és számos hátrányával együtt. Az asszonyok ez alatt odahaza, a vékonyan eresztő közös gazdaságból igyekeztek, amit csak tudtak – legálisan, vagy illegálisan – megszerezni. Klézsének abban az időben – az 1970-es években – kiváló képességű és jó magyar érzelmű tanácselnöke volt Demse Antal személyében, a kollektív elnöke azonban tanulatlan, képzetlen parasztember volt.

          Klézse lélekszáma ma meghaladja a négyezret. 1990-ig a férfiak túlnyomó része Bákóba járt dolgozni, azóta a legtöbbjük munkanélküli, illetve másfelé – főként Magyarországon, Izraelben – keresi a kenyerét. A kevés föld művelése és a nagy család ellátása leginkább az asszonyokra jut.

          1990 után Klézsén is megkezdődött a szervezkedés a lakosság érdekeinek érvényesítése érdekében. Duma István András vezetésével megalakult a Szeret-Klézse Alapítvány, amit 1999. augusztusában jegyzett be a bíróság amely felépítette a Magyar Házat, ahol tanórán kívül, fakultatív, magyarul és magyarra oktatják a gyermekeket. 2001-ben beindult az iskolában történő magyartanítás is: szabadon választhatóan. Mindezt rossz szemmel nézi a román nacionalista érdekeket szolgáló pap és a hasonlóan megtévelyedett polgármester. Az 1990-es évek elején, amikor a Moldvai Csángómagyarok Bákói szervezete Klézsén tartotta volna közgyűlését, néhány a pap által feltüzelt falubeli minden tisztességről megfeledkezve, tettleg bántalmazta a vendégeket, s elégették az általuk hozott magyar könyveket. Ma már azonban inkább csak magukban csikorgatják a fogukat azok, akiknek nem tetszik a csángók szervezkedése, s arra törekszenek, hogy egymásnak uszítsák őket.

 

 


 

1 Petrás Incze János (Rokonföldi): Népnyelvi közlések Klézséről. Nyelvőr 1874. 93., 144., 480.; 1875. 46.; 1876. 89.; 1877. 83-84., 287-288., 374-375., 432.; 1878. 192., 327., 478.; 1980. 425-426., 428-429., 431.; 1881. 48.; 239-240.; 479-480. – Petrás Incze János Klézsével foglalkozó írásait, leveleit ld. még Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni…” Bp. 1979. 1293-1514.

2 Kallós Zoltán: Új guzsalyam mellett. Bukarest, 1973.

3 Pozsony Ferenc: Szeret vize martján. Kolozsvár, 1994.

4 Beke György: Demse Antal Klézséről. Magunk keresése. Bukarest, 1972. 6.

 5 Idézi Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. 2001. 139.

 6Iaşi, 1876-1895.

7 Domokos Pál Péter: i. m. 1979. 1330-1331.

8 Gegő Elek: A’ moldvai magyar telepekről. Budán, 1838. 20.

9 Jerney János Keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett, 1844 és 1845. Pest, 1851. 28.

10 Domokos Pál Péter: i. m. 2001. 108.

11 Domokos Pál Péter: i. m. 516–517. old.  33. jegyzet. Ezeket a füzeteket Jászvásárott adták ki, a misszió vezetőjének jóváhagyásával.

12 Lahovari, G. I. és mások: Marele Dicţionar al Romîniei II. Bucureşti, 1900.

13 előljáró, itt: bíró

14 Foksán felé.

15 Domokos Pál Péter: i. m. 1979. 1333.

16 Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. 2001. 190.

17 Munkácsi Bernát: A moldvai csángók nyelvjárása. Magyar Nyelvőr 1880.  449. old.

18 Hegedűs Lajos: Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Bp., 1952. 5. old.

19 Vincze Gábor: Csángósors a II. világháború után. In.: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Bp., 1999. 232-233.

 20 Cseres Tibor: Őszi beszélgetés Klézsén. Mozgó Világ. 1982. 10. 26.

21 Kallós Zoltán: Új guzsalyam mellett. Bukarest, 1973. 6.

 

 

Szeret-Klezse Alapítvány honlapja

 

  Honlap  Tartalom  |  e-mail Webmester